A viktoriánus korban, a 19. században meglehetősen furcsa szokások jöttek divatba.
Mivel nagy volt a csecsemőhalandóság és a felnőtt betegeket sem tudták jó eséllyel gyógyítani, halottaikat igyekeztek megörökíteni az utókor számára. Nem ritkán ez az élő családtagok kíséretében történt, mintha csak egy családi fotó erejéig álltak volna össze. Az elhunytat kisminkelték, beállították, némelyik képen első látásra ki sem derül, hogy nem a délutáni labdázás után ült a fotós elé a gyerek.
A kisfiú a képen halott. A szeme azért olyan furcsa, mert be van csukva és egy sminket látunk helyette. De a szülők arcát nézve is látható, hogy ez nem egy boldog családi kép.
A bal oldali kisgyerek az elhunyt. Itt is a szeme sminkelve van, mintha nyitva lenne és a kezén is látszik egy kis kötél, amellyel imitálják, mintha saját maga tartaná. A jobb oldalán levő kisfiú viszont él és látszik, hogy eléggé meg van rémülve ettől a szituációtól.
Ezek a képen látszik, hogy mennyi energiát fektettek be egy halott élőként bemutatásába. Az alak mögött egy állvány látható, amely egyenesen tartja, a székre rakott kézfej is egy természetes mozdulat lenne – ha élne.
Az anyja ölébe hajtó fejű kisgyerek egyértelműen nem él. De nem csak ő. A balra álló gyerek mögött látható az őt tartó állvány …
Első látásra itt talán meg sem lehet mondani, hogy valami nem stimmel, de egyik kislány sem él, a mögöttük levő állvány elárulja.
A kép nagy szeretetről árulkodik. Talán ez lehet az egyetlen “közös” képük. A feleség elhunyt, de a férje még így öleli. Megható és egyben bizarr is.
Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a Pink Zebra Facebook oldalához és iratkozz fel a heti hírlevélért a blogkövetésre!
Forrás: http://www.viralated.com/12-vintage-victorian-postmortem-photos/1/
Az elején, amikor a legfájóbb a hiányuk, tényleg nagyon nehéz a fényképeket is megnézni, de aztán biztos sajnálnád, hogy legalább képi emléked nincs már róluk.
Iszonyatos! Eddig erről nem is hallottam.Nálam fordítva működik a dolog: Ahogy eltávoztak a hozzátartozóim, nincs hozzá lelkierőm, hogy megnézzem a róluk készült képeket.Képtelen vagyok rá. Se kidobni, sem megnézni……
Kedvelem az oldalt ! kérek friss értesítéseket !!
Anyu Bozsóné
Igen, olvastam erről én is, hogy akkoriban jó fél órát ki kellett bírni mozdulatlanul egy fénykép kedvéért (így a halottak tökéletes alanyok voltak 🙂 ).
Viszont arról is olvastam, hogy kifejezetten ilyen (holtak fotózására) készítettek állványokat és székeket, ahol speciális karok tartották a végtagokat élőnek tűnő pozíciókban.
Hát, hogy az állványos képeken élők vagy holtak vannak … mindkét variáció előfordulhat …
Azért a portré alanya mögött álló állványt a halottság bizonyítékának felfogni a teljes ismerethiányról árulkodik a kor fototechnikai lehetőségeiről. Az akkori nyersanyagok érzékenysége meg sem közelítette a mostaniakét, ezért nem volt ritka a több perces, vagy akár fél- egyórás expozíciós idő. Ezt bemozdulás nélkül kibírni lehetetlen, a modell elfáradt. Ennek kiküszöbölésére alkalmaztak fejtámaszt és egyéb “kényszerítő eszközöket”. Természetesen az élő modelleknél is.